15♥ - Vörös-arany vér

2014. július 14. 16 óra 40 perc (Arena Fonte Nova környéke, Salvador)

            - Mit csinálsz te itt?- szipogtam.

            - Be akartam nézni a meccsre. Érdekelt, mert nagyon jó csapatok játszanak egymással.- mosolygott.

            - Ne vigyorogj itt nekem, most téptek ki egy darabot a szívemből!

            - Szeretném neked visszaadni.

            - Tessék?- kérdeztem döbbenten, miközben még mindig folytak a könnyeim.

            - Gyere velem!

            - Neymar…

            - Kérlek!- mondta és nyújtotta nekem a kezét.

Megfogtam, és hagytam, hogy húzzon magával. Amikor észrevettem, hogy az épület felé vezet, megtorpantam.

            - Én nem megyek oda vissza. És egyébként is, borzalmasan nézhetek ki, nem is értem, hogy bírod elviselni a látványomat…

            - Níla. Te nem tudsz olyat tenni, hogy ne tudjalak elviselni, szóval hagyjuk ezt, és induljunk.

            - De…

            - Indulás!

            - Én csak zsebkendőt akartam kérni!

            - Ja, az más, ez esetben egy pillanat, és… meg is van. Tessék.

            - Köszi.

            - Nincs mit. Na gyere!

Amikor azt hittem, hogy a főbejárathoz megyünk, tévedtem, mert Neymar továbbment. Nem értettem, mit csinál, de aztán megvilágosodtam. Egy hátsóbejáratot keresett, természetesen, úgy látszik mindketten egyfajta „muszáj a hátsó ajtón bemennem, hátha börtönbe zárnak 10 évre” betegségben szenvedünk. De nincs ezzel baj, így nem lehet unalmas életünk.

Neymar körülnézett, majd benyitott, és behúzott magával. Szinte már kocogott előttem, szóval gyorsan kellett szednem a lábaimat utána. Egyre világosabb lett, aztán kijutottunk a folyosóról.

            - Mi a sza…- mondtam teljesen artikulátlanul, és csak tátottam a számat.

A spanyol válogatott vonult az öltözője felé közvetlenül az orrom előtt. Ha előrelépnék egyet, már neki mennék valamelyiknek. Vérzett a szívem, mert soha nem láttam még ilyen fájdalmat és csalódást az arcukon. Soha. Másfelől viszont atyaég, itt állnak előttem a bálványaim, akiket már olyan régóta szeretek és nyomon követek, és most akár meg is érinthetném őket. Kár, hogy teljesen le voltam fagyva, meg amúgy sem akartam börtönbe kerülni, amiért letámadtam őket, szóval ellenálltam.

A szemem sarkából láttam, hogy Neymar engem néz és mosolyog.

            - Elnézést, maguk mit keresnek…- bukkant elő egy biztonsági őr a hátunk mögül.- Oh, bocsássanak meg, már itt sem vagyok.- mondta zavarban, amint Neymar felé fordult. Neymar elégedett arckifejezéssel fordult vissza, és a sort záró Xavit figyelte, aki a többiek után ballagott lehajtott fejjel. Amikor felnézett, egyből a brazil felé vette az irányt. Pacsiztak egyet, majd átölelték egymást, Neymar pedig súgott valamit a spanyol fülébe, melynek hatására Xavi arcán fáradt mosoly jelent meg, és felém fordult:

            - Szia! Níla, jól mondom?

            - Öö.. öö… i-igen.

- Figyelj ide most rám. Tudom, hogy ez most nagyon fáj, számomra is pokoli érzés, de ne felejtsd el, hogy minden rosszat valami jó dolog előzött meg és fog követni. Sose veszítsd el a hitedet! Ez az egyetlen biztos pont az életben, ha ez nincs meg, semminek nincs többé értelme. Történelmet írtunk több alkalommal is; egy tartalmas és győzelemben gazdag korszakot élhettünk át; megnyertük a legnagyobb megpróbáltatásokat. Ennek a fejezetnek is el kellett jönnie, amit ma éltünk át. Egyszerűen elkerülhetetlen volt, és biztos vagyok benne, hogy ezt valahol mélyen te is tudtad, bármilyen nehéz is most beismerni. Itt az idő, hogy pihenjünk egy kicsit, hogy teret adjunk másoknak is. Aztán majd idővel ismét elérkezünk oda, hogy a La Roja felemelkedhessen és újra a dicsőség lángja éghessen a szívekben, és hasonló aranykorszakot teremtsen meg, mint amilyennek most a végére értünk.

            - Én… nem tudom, mit mondhatnék, egyszerűen… ti vagytok az én biztos pontom, ha ti nem lennétek, nem lennék az, aki. Annyira…- csuklott el a hangom, és már megint sírtam.

            - Megvan benned a vörös-arany vér.- jegyezte meg mosolyogva.- Ezt már akkor tudtam, hogy megláttalak pár perccel ezelőtt. Lehetne egy kérésem?

            - P-persze.

            - Bármi megtörténhet ezen a világbajnokságon, de csodát már csak az új generáció tehet, mi pedig kényelmesen hátradőlve figyeljük majd, amint a világ tetejére kerülnek. És véleményem szerint erre abszolút megvan a lehetőség, jó pár ígéretes futballista van Spanyolország tarsolyában, akik készek harcolni az álmaikért, az országukért és a szurkolókért. Hagyj magadnak egy kis időt, hogy megemészd a dolgokat, és amely során szomorkodj annyit, amennyi csak jólesik. Nem lesz könnyű, de az új generációnak szüksége van olyan szurkolókra, mint amilyen te vagy. Egyedül nem fog nekik menni, egy focistának nagyobb szüksége van támogatókra és olyanokra, akik feltétel nélkül, szüntelenül bíznak benne, mint azt te valaha is gondolnád. Tarts ki mellettük ugyanúgy, mint ahogy mellettünk álltál ki.

            - Annyira szeretnék mindent megköszönni nektek, de… egyszerűen egy ép mondatot nem tudok jelenleg összerakni.

            - Kismillió módon fejezted már ki a háládat az utóbbi években, és hidd el, minden eljutott hozzánk.- kacsintott.- Én vagyok az, akinek köszönetet kell mondanom neked.

Majd elindult a többiek után, de útközben megtorpant, és lekapta magáról a mezét.

            - Tudtam, hogy a legjobb kezekbe fog kerülni, ha nem adom oda a pályán senkinek.- nevetett.- Vigyázz rá, ahogy magadra is!

És követte társait az öltöző irányába.

            - España siempre.- suttogtam a kezemben Xavi mezével.

~

            - Ezt miért csináltad?- kérdeztem, miközben már a parton sétáltunk.

            - Mert ezt kellett tennem.- válaszolta egyszerűen.

            - De miért? Miért éri ez meg neked?

            - Níla, ahogy kinéztél, amikor utolértelek, az én szívem is majd’ megszakadt.- nézett rám, majd előre fordította a fejét.

            - De…

            - Níla! Miért zavar ennyire, ha törődnek veled?

            - Nem az zavar, hogy törődnek velem, hanem az, hogy ki törődik velem! Miért érdekel az téged, hogy mi van velem?- álltam meg, és szerettem volna pontot tenni az i-re.

            - Níla, én senkit sem hagytam volna ott olyan állapotban…

            - Válaszolj!

            - Mert kedvellek, és szeretnélek megismerni. Azért meg már csak a sorsot hibáztathatod, hogy mindig összefutunk valahol… Miért olyan nehéz ezt felfogni?

            - Mert… Mert félek.- mondtam lesütött szemmel.

Neymar egy ideig csendben álldogált, majd felém fordult:

            - Figyelj, én nem tudom, mitől félsz, de ha tényleg így érzel, hadd változtassak ezen. Engedd meg, hogy segítsek. Mást nem kérek.

Elgondolkodva néztem rá, már szinte könyörgő hangja csengett a fülemben, tekintete pedig kiéhezve vágyott az igenlő válaszomra. Behunytam a szemeimet, és végül eleget tettem kívánságának.

            - Jól van.

            - Ez az!- kiáltotta, mint valami kisgyerek, aki most tudta meg, hogy Disneylandbe fog menni.- És most mesélj nekem.

            - Miről?

            - Hogy milyen érzés volt.- mondta, majd megállt és leült a homokba. Mivel arra várt, hogy én is helyet foglalok mellette, követtem a példáját. Eleinte nem tudtam, miről beszél, de aztán természetesen rájöttem.

            - Hát… Nem tudom, elég nehéz erről beszélni. Nem is tudnám szavakban kifejezni. Erre vártam már amióta az eszemet tudom, hogy élőben láthassam őket, és pont egy ilyen csapást kellett átélnem. Annyira fájt, hogy konkrétan éreztem, amint kitépnek belőlem egy darabot, és… Ezt az érzést soha nem kívánnám senkinek. Aztán jött Xavi, amit… soha de soha nem tudnék neked rendesen meghálálni, mert olyan tettél ezzel, hogy… úristen, Neymar, ez az egész, fel nem tudod fogni, hogy mit tettél ma értem! Nézd meg, mi van a kezemben! Xavi Hernández meze, amiben focizott!- lóbáltam a kezemben, miközben már hangosan kiáltoztam.- Ezt mind értem tetted! Csakis értem, úristen!

Neymar folyamatosan rajtam nevetett azzal az ellenállhatatlanul aranyos nevetésével, én meg nem tudtam abbahagyni.

            - Ne nevess már, komolyan beszélek!- de már én is elkezdtem nevetni.- Annyira boldog vagyok!

            - Az vagy?- kérdezte Neymar, nevetése félénk mosollyá változott.

            - Igen, nagyon! És ezt neked köszönhetem!- kiáltottam elfojthatatlan, fülig érő vigyorgással, majd rávetettem magam és megöleltem.

            - Örülök neki, hogy boldog vagy. Sokkal jobban, mint gondolnád.- mondta, majd elengedett az ölelésből.- Miért sírsz?- kérdezte rémülten.

            - Nincs semmi baj, csak annyira szorítottál, hogy az még inkább nevetésre késztetett.

            - Hála istennek.- mondta és elröhögte magát megkönnyebbülésében.- Szóval akkor minden oké?

            - Minden.

            - És…

            - Ó, ne haragudj, most látom, hogy vagy 30 sms-em és nem fogadott hívásom van. Már biztos égen földön kerestek.- mondtam és elöntött a lelkiismeret-furdalás.- Mit szerettél volna mondani?

            - Ugye találkozunk még?

            - Persze! Ezek után nem fogsz tudni megszabadulni tőlem.- mondtam az immáron már rajtam lévő Xavi-mezre mutatva.- Mivel neked sűrűbb az időbeosztásod, azt javaslom, hogy jelezz, ha hiányzik a páratlan társaságom. Nekem nincs sok dolgom, szóval ott leszek.

            - A páratlan helyett lehet, hogy én más szót használtam volna, de ne akadjunk fenn a részleteken.- nevetett Neymar.- Egy pillanat. Az a helyzet, hogy elhagytam a telefonomat, szóval…

            - Nem hagytad el.- szóltam közbe hirtelen. Ajaj, remélem, nem fog kiakadni.

            - Tessék?

            - Elloptam.

            - Hogy mi??

            - Vagyis tulajdonképpen a barátnőm vitte el az öltözőből, aztán nála maradt, de elrontotta a telefont, úgyhogy szerelőhöz kellett vinnem. De maradjunk annál a verziónál, hogy elloptam, mert úgy elég lesz csak engem kinyírnod.- hadartam el gyorsan, majd összeszorított fogakkal vártam a reakcióját az imént átnyújtott iPhonejával kapcsolatban.

            - Ez…

            - Oké, essünk rajta gyorsan, nem bírom a kivégzés előtti időhúzást.

            - Nem foglak kinyírni.

            - Uuhh, háleluja.- fújtam ki a visszatartott levegőt, majd felkaptam a fejemet.- Vagyis… Nem?

            - Nem.

            - Akkor jó, szia!- mondtam gyorsan integetve, majd el is indultam, csak visszarántott a karomnál fogva. El akartam slisszolni, mielőtt meggondolja magát. Hát nem jött össze.

            - Ne menj el!- suttogta.

            - Ne csináld már, tudod, hogy muszáj mennem!

            - Akkor ígérd meg, hogy láthatlak! Holnap, holnapután… Minél előbb.

            - Neymar… Én ezt már megígértem neked.

            - Ígérd meg még egyszer!- hajolt egészen közel.

            - Ígérem.

14♥ - Narancssárga méreg

2014. július 14. 11 óra 00 perc (NJr lakása, São Paulo)

{NJr}

            Miután Danival végeztünk a kiruccanásunkkal, úgy döntöttem hazamegyek, és csinálok valami nyugis programot, ami egyáltalán nem veszi igénybe a már rendesen agyonterhelt agyamat. Bementem a konyhába, és kinyitottam a kedvenc szekrényemet.

            - Üres.- motyogtam.- Rafaella!- esett le a tantusz.

Kipakolta az összes kajámat. Kinyitottam az összes szekrényemet és fiókomat, és nem találtam semmi mást, csak zöldséget, gyümölcsöt, csirke- és pulykamellet, még több zöldséget, és vagy 5 kötet szakácskönyvet. Ezt nem hiszem el. Hogy nem vettem ezt észre? Oké, nem voltam itt folyamatosan, de hát mire mindent átpakol! Előkaptam a… Vagyis hát kaptam volna, ugyanis még mindig nincs telefonom. Megkerestem a laptopomat, és megnyitottam az email-fiókomat.

            Édes-drága húgocskám,

     végtelenül hálás vagyok, amiért kiéheztetsz a saját

     lakásomban, ugyanis biztos lehetsz benne, hogy nem

     fogok nekiállni főzni.

     Ui.: a chipseimet meg kérem vissza!!!

Neymar Da Silva Santos Junior, az éhezők viadalának győztese, aki volt olyan leleményes, és beszereltetett egy minibüfét a hálószobájába

Pillanatokon belül csipogott a gépem új emailt jelezve. Megnyitottam, és olvasni kezdtem.

            Édes-drága bátyuskám,

     örömömre szolgált, hogy az egészséges kaja által

     lehetőséget adtam neked arra, hogy 30-nál több évet

     élhess.

    

     Ui.: a chipseket nem tartom meg, odaadom valakiknek,

     akik még abban a korban vannak, hogy nem árt meg

     nekik kkkkhhhhmm.

Rafaella, büszke testvére Neymar Da Silva Santos Juniornak, az éhezők viadala győztesének, akinek nemsokára vendéget küldök, hogy kirámolja a minibüféjét

Ez kész. Az ebben  legdurvább, hogy ő tényleg képes ezt megcsinálni. Egy ideig azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjek az ügyben, hogy Rafaella, vagy bárki, akit ideküld, ne tudjon semmiképpen sem bejönni, nem feltétlenül csak azért, hogy a minibüfém megmaradjon, hanem nehogy már csak úgy bejárkáljanak a lakásomba anélkül, hogy tudnám, mikor és hogyan teszik ezt.

Bementem a hálószobámban, hogy meglátogassam a sokat emlegetett titkos raktáramat, kikaptam belőle egy Lays-t, és visszaindultam a konyhába. Kerestem egy nagy tálat, és beleöntöttem a sajtos-tejfölös rágcsát. Leültem a tévé elé, kiválasztottam valami akciófilmet, és sikerült teljesen kikapcsolnom az agyamat. A tálamra nézve kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy Rafaellának igaza van.

            - Ha így folytatom, tényleg hamar meg fogok halni.- jegyeztem meg, majd megrándítottam a vállamat, és átadtam magamat a filmnek.

{Níla}

            - Srácok, készen vagytok?- kiáltottam az ajtóból.

            - Egy pillanat!- szólt vissza Szandi az emeletről.

            - Mit csinálnak még?- jött oda hozzám Noel szemöldök ráncolva.

            - Fogalmam sincs.

Amikor végre mindenki elkészült, elindulhattunk a taxival, amely kivitt minket a reptérre. San Salvadorba készültünk, ahol is megnézzük a Spanyolország – Hollandia mérkőzést, amit már nagyon hosszú ideje vártam. A 2012-es európabajnokságra készült Torres mezemben voltam, mert szerettem volna, hogy az emberek útközben is lássák, hova készülök. Nem nagyképűségből, csak szeretném, hogy lássák, hogy büszkén viselem.

Viszonylag simán odaértünk a repülőtérre, hála istennek, most nem volt akkora sor, mint akkor, amikor megérkeztünk. Noel szerint két órás lesz a repülőút (megjegyzés: valójában São Paulo és Salvador között több, mint 9 órás az út, de úgy jöttek ki a dolgok, hogy egy "kicsit" lerövidítettem annak érdekében, hogy a meccs valós időben kezdődhessen), szóval bőven lesz időm idegeskedni repülés közben.

Mindegyik városban, ahol vb meccset rendeznek, megmarad azoknak a kiváltságos helyzete, akik valamilyen formában részt vettek a stadionok világbajnokságra való alkalmasságra tételében. Így volt ez Salvadorban is, ahol Noel révén ingyenesen juthattunk hozzá Salvador egyik népszerű hoteljében egy szobához. A hatalmas épület a belvárosban volt, és a Mercure Salvador Boulevard nevet viselte.

- Hűha, nem semmi hotel.

- Hát nem.- értett egyet Noel.- Amikor hosszú hónapokon át stadionokkal foglalkoztam apával, sokszor már a tököm kivolt az egésszel, de így, hogy a munka gyümölcsét ilyen kiváltságokkal élvezhetem, teljesen megérte. Foci és fényűző hotelek. Azt hiszem, igen jól választottam karriert.

- Én sem panaszkodnék a helyedben.- forgolódtam körbe-körbe, aminek következtében kis híján ráestem egy járókelőre.- Au!- szisszentem fel fájdalmasan.- Hogy is van az elnézést?

- Már elment.- mondta Vera.- Valami baj van?

- Csak a kezem. Amikor nem csinálok vele semmit, akkor szinte meg is feledkezem róla, most viszont, hogy nekivágtam annak a nőnek…- húztam el a számat.

- Kérjünk a recepción jeget?- kérdezte hangjában együttérzéssel.

- Köszi, de nem kell, mindjárt indulhatunk a meccsre.

Ami igaz is volt. Egy óra múlva kezdődik, így amint kipakoltunk a szobánkban, mehetünk is.

Beléptünk a hotelbe, ami belül is legalább olyan szép volt, mint kívülről. Noel elkérte a kulcsot, és beszálltunk a liftbe, ami a negyedik emeletig vitt. Jobbra a harmadik ajtó volt a miénk, így Noelt előre engedtük, és kinyitotta az ajtót.

            - Azta!- ámuldozott Szandi.

A szoba hatalmas volt, és bár úgy tűnt, több légteres, a fürdőszobán kívül minden egybe volt nyitva. Az ajtóból rögtön egy nappali részbe érkeztünk, ahol egy kanapé és tévé volt elhelyezve. Ahogy továbbhaladtunk, a falak egyre jobban összezárultak, még sem értek össze a végén, és a hálórészbe érkeztünk. Itt egy nagy franciaágy volt található, vele szemben egy szekrénnyel és egy lapos tévével. Az egész szobában nagyon odafigyeltek az esztétikai dolgokra is, így nagyon szép és modern dekorációs tárgyakkal dobták fel az összhatást. Éppen a fürdőszobába készültem bemenni, hogy azt is megcsodáljam, amikor eszembe jutott valami.

            - Noel?

            - Igen?

            - Hogy fogunk itt elférni?

            - Ja, hát igen, az, hogy kiváltsággal rendelkezünk, nem jelenti azt, hogy három hálószobás lakosztályt kapunk minden városban, ezeket alapból egy, maximum két személynek tartják fent. De nincs semmi gáz, én alszom majd a kanapén, ti pedig az ágyon. Csak a mai napot kell kibírni, holnap reggel már indulunk is.- kacsintott.- Mi lett a meccs eredménye?

            - Egy-null Mexikónak.- vigyorogtam.- Nem volt könnyű menet, de végül sikerült nekik.

A meccset a repülőút alatt néztem, ennél jobb elfoglaltságot nem is találhattam volna.

            - Valamelyest azért tartok Mexikótól. Mindig van néhány meglepetés a tarsolyukban. Meg hát ugye Chicharito is mexikói, aki a Reálban játszik. Nem piskóta.

            - Hát nem.

Már negyed három is elmúlt, amikor elindultunk a taxinkhoz, ami kint állt a hotel előtt. Két kívül piros, belül sárga szívecskét festettem arcfestékkel az arcomra, Szandiéknak annyira tetszett, hogy nekik is csináltam. És mivel Noel is a mi csoportunkban volt, ő zászlókat kapott, mert a szív nem lett volna az ő stílusa. Odaadtam neki az España baseball sapkámat, mert neki nem volt meze, az arcfestést meg nem találtam elegendőnek. Mivel tudja, hogy ez nekem mennyire fontos, csendben tűrt mindent.

            Az út nem volt hosszú, 10 perc alatt odaértünk az Arena Fonte Novához, amely körül hatalmas volt a mozgolódás. Majdnem elkezdtem bőgni, amikor szemem elé tárult ez a rengeteg ember, akiknek közel a fele piros-sárgában ragyogott. Úristen, soha nem láttam még ilyen szépet. Tulajdonképpen mégis sikerült elsírnom magam. Ahogy beléptünk a nézőtérre, elöntöttek az érzelmek, és egymást követve csordogáltak a könnyek az arcomon. Szandi rögtön felkiáltott, hogy vigyázzak, mert elfolyik az egész fejem, úgyhogy folyamatosan törölgette az arcomat, a szívecskéimet pedig megpróbálta a lehető legjobban renoválni. Pár percre sikerült visszafognom a sírást, amikor is megszólalt a vb-himnusz, és elkezdtek bevonulni a két csapat játékosai. Most háromszor olyan intenzíven folytak a könnyeim, mint az előbb, de most már Szandi sem tudott mit kezdeni az arcommal, azt mondta, hogy a lehető legjobban oldotta meg a festék fixálását, így állítása szerint legfeljebb csak a minta fele tud szétkenődni. Amikor megszólalt a világ legszebb himnusza, szívemre tett kézzel álltam végig, miközben hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Miután vége lett, éreztem, hogy taknyom-nyálam összefolyt már, úgyhogy ideje volt rendbe tennem magamat, hogy gondtalanul élvezhessem a mérkőzést. Az első félidőt igazán élveztem is. Aztán jött a poklok pokla.

            A 27. percben vezetést szereztünk Xabi Alonso tizenegyesével, és elképesztő volt, ahogy a stadionban lévő összes vörös-aranyba öltözött szurkoló egyszerre üvöltött fel a spanyolokat éljenezve, és a 44. percig meg is tartottuk a vezetést. Viszonylag nyugodt voltam a félidőben, elvégre döntetlen volt az állás, és a testem mindenegyes négyzetmillimétere bízott a La Rojában, annyira nagyon hitt bennük, hogy sajgott mindenem, és alig bírtam lábra állni. Egyetlenegy negatívumot tudok mondani a borzasztóan nagy elfogultságom ellenére, amelyet a spanyolok iránt érzek, mégpedig a brazil Diego Costa. Merthogy ő nem ibériai, egyáltalán nem. Egyszerűen borzalmas, amit a pályán művel, elképesztő, hogy amíg ő kint a füvön rohangál teljesen értelmetlenül, addig olyanok, mint Fernando Torres vagy David Villa a kispadon ülnek. Minden elismerésem Del Bosque-é, de ebben hatalmasat hibázott. Costa nem idevaló, nagyon remélem, hogy erre minél előbb rá fog jönni.

            Majd elkezdődött a mérkőzés második negyvenöt perce. A Bayern München támadója, Arjen Robben talált Casillas kapujába, ami kettő-nullás állást eredményezett. Nem könnyű elmondani, hogy milyen érzés tombolt bennem ekkor a leginkább, de a java még hátra volt. Nem sokáig kellett várni a következő csapásig. A 65. percben De Vrij zörgette meg a spanyolok kapujának a hálóját, az szívemből pedig egy újabb darabot téptek ki. Konkrétan éreztem, hogy vérzek belül. Ahogy a forróság szétperzselt mindent, és a remény utolsó szikrái maradtak csak égve bennem. Mégsem tudtam sírni, úgy éreztem, mintha a könnycsatornáim kiszáradtak volna a testemben tomboló forróságtól.

Majd jött a negyedik. Ha nem lettem volna ebben az állapotomban és nem az én csapatomnak lövik a gólt, igazán értékeltem volna, mert bár nagyon fáj beismerni, Van Persie „lövését” meg fogja jegyezni a világ. Aztán egyszerre mintha apályból dagály keletkezett volna a könnycsatornámban, úgy tört elő az utóbbi percekben elfojtott könnymennyiség. Annyira sírtam, hogy már képtelen voltam látni azt, ami pályán zajlik, és úgy tűnt, a levegőm is fogyni látszik, mert vészesen kapkodnom kellett utána. Felálltam a helyemről, kis híján el is estem, de el tudtam indulni. El innen. Olyan messzire innen, amennyire csak lehet.

A fejemben érzett fájdalom olyan volt, mintha az ismeretlen gonosztevők belülről próbálták volna szétfeszíteni minden erejükkel, amivel rendelkeztek; a tüdőmben pedig még kevesebb levegőt éreztem. A könnyeim forró lávaként égették az arcomat és a szememet, és egyszerűen megállíthatatlanul törtek kifelé. Hallottam, amint Veráék a nevemet kiáltják, de én már befordultam a lefelé vezető lépcsőnél, amin elkezdtem lépkedni olyan gyorsan, amennyire a reszkető lábaim bírták. Ahogy a hallba értem, sokkal erősebb volt a fény, de arcokat még mindig nem tudtam kivenni a sűrű fátyoltól, melyet a könnyeim alkottak. Emlékeztem, merre jöttünk be, így az éles látásom nélkül is tudtam, merre kell mennem. Futni kezdtem, közben éreztem, hogy furcsa, fuldokló hang tört fel a torkomból. Amikor elértem a kapukhoz, amiken keresztül a jegyed lecsekkoltatásával tudsz bejutni, nekimentem valakinek, de nem akartam, hogy bárki is lásson így, úgyhogy továbbfutottam.

- Níla? Níla! Níla!- kiáltotta egy hang.- Nem, mégsem megyek be, engedjenek ki, ki akarok menni!

Kiértem a parkolóba, majd egyszer csak éreztem, ahogy a lábam feladja a szolgálatot, kifut belőle a maradék erő, és a földre rogytam. Már nem sírtam, zokogtam. Fájdalmas, meggyötört hangok jöttek ki belőlem. Mintha ki akart volna szakadni a szívem. A tüdőm. A gyomrom. Hányingerem is volt.

- Níla!

Futást hallottam, és az ismeretlen hang zihálását, amint a nevemet kiáltozta. Éreztem, amint megtalál a tekintetével, majd elindult felém.

            - Níla! Uramisten, jól vagy?- kérdezte a hang, és a hátamra tette a kezét, majd szépen lassan magához fordította az arcomat.- Níla.- mondta ismét, és szorosan magához ölelt.- Shhh. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj.

            Neymar volt az.

13♥ - A kerítőnők

2014. július 14. 9 óra 00 perc (Aricanduva sugárút, São Paulo)

{NJr}

            - Szerinted nem szóltak volna már, ha megtalálták volna?

            - Rafaella, ha nincs nálam a telefonom, hogy szóltak volna?

            - Drágám, a 21. században élünk, bizonyára kitaláltak volna valamit.

            - Jó, mindegy, azért megkérdezem.

            - Nekem mindegy, nem én voltam olyan béna, hogy elhagyjam a telefonomat.- nézett rám vigyorogva, amire csak egy sóhajtással reagáltam.

            - Viszont felvesszük útközben Danit.

            - Mentek valahova?

            - Ami azt illeti, igen. Dolgunk van.- mondtam, majd továbbhajtottam a piros lámpánál való álldogálás után.

Reggeli után úgy döntöttem, hogy elmegyek a Corinthianshoz, hogy az iPhoneom után kérdezzek, mivel tegnap óta semmi hír nincs róla, és eléggé aggódom. Mi van, ha rossz kezekbe került? Nem is akarok belegondolni. Rafaella is csatlakozott a nyomozáshoz, ugyanis állítása szerint nincs délelőttre semmi programja, és szeretné élvezni egy kicsit a szenvedésemet, amit a telefonom elvesztése okozott.

Danival azt beszéltem meg, hogy a bevásárlóközpontnál veszem fel 9.10 körül, de hosszú percekkel a megbeszélt időpont után sem láttam őt sehol. Már ott tartottam, hogy nem várok tovább, amikor hirtelen bepattant a kocsiba.

- Dani!

- Mi van?

- Hol voltál?

- Ennél azért szívélyesebb fogadtatásra számítottam, de úgy vagyok vele, hogy már elnézem neked. Nem lehet könnyű dolog az idegösszeroppanás szélén dekkolni.

- Olyan hülye vagy.- röhögtem el magam tehetetlenül. Képtelenség volt rá haragudni.

- Na mire várunk még?

- Most már semmire.- szólt Rafa, és kihajtottam a parkolóból.

További tíz perc vezetés után végre elérkeztünk a stadionhoz. Kipattantunk a kocsimból, és elindultunk a bejárat felé. Az emberek csodálkozva vették tudomásul váratlan megjelenésünket, de szerencsére nem történt semmiféle felfordulás. Ahogy beléptünk, kirázott a hideg, mivel kint már a reggeli órákban is nagyon meleg volt, bent viszont légkondi gondoskodott az itt dolgozók kellemes munkakörülményéről. A recepciónál egy magas, vékony sötétbőrű fiatal nő pakolászott, így őt szólítottam meg:

            - Szép jó napot, hölgyem, tudna nekem segíteni?

            - Persze, hiszen ez a dolgom.- villantott egy 100 megawattos mosolyt.- Miben segíthetek?

            - A tegnapi napon itt volt meccsünk, és bár tudom, hogy furcsán fog hangzani, de szerintem valaki ellopta a telefonomat az öltözőből.

            - Értem. Valójában elképzelni sem tudom, hogyan lett volna képes bárki is bejutni oda, hiszen az öltözők folyamatos megfigyelés alatt voltak a biztonsági őreink által. Ennek ellenére természetesen utánajárok a dolognak.- mondta, majd előkotort a fiókjából egy cetlit és egy tollat.- Megkérhetném arra, hogy adja meg az elérhetőségét arra az esetre, ha bármiféle fejlemény történik a telefonjával kapcsolatban?

            - Hogyne.- szóltam, és leírtam gyorsan az egyik email címemet a papírra.- Várom a válaszát. Tudja, nagyon fontos ez számomra, úgyhogy, ha kérhetem, minél előbb nézzenek utána a dolognak.

            - Természetesen, már is szólok, hogy kezdjék el a keresést.

            - Köszönöm. Kellemes napot!- köszöntem egy megkönnyebbült mosollyal.

            - Önnek is!

Miután végeztünk a Corinthiansnál, úgy döntöttünk, hogy beülünk egy cukrászdába. A hőmérséklet egyre csak emelkedett, így muszáj volt lehűtenünk magunkat valami finomsággal. Az utóbbi időben csatlakoztam a smoothie-őrültek csoportjához, ugyanis egy idő után szörnyű elvonási tüneteim szoktak lenni, ha nem fogyasztom ezt a hűsítő italt. Ellazulva szürcsölgettem a görögdinnyés smoothiemat, amikor is Rafaella felállt az asztalnál.

            - Srácok, azt hiszem most mennem kell. Remélem, meglesz a telód, máskülönben úgy sejtem, nem látlak már többet, mert rövidesen elér a telefonhiány okozta halálos kór.- kuncogott.- Puszillak, Neymar.- nyomott egy cuppanós puszit az arcomra.- Neked meg sok szerencsét, Dani. Nemsokára elkezdődnek a tünetei, ami elviselhetetlen lesz azok számára, akik a közelében vannak.

            - Na jó, most már tényleg ideje menned.- nevettem fejcsóválva.

            - Au revoir!

~

            - Na jó, van már valami terved?

            - Milyen tervem?- kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem, miről beszél. A cukrászda után elkocsikáztunk a parthoz, így most a számtalan bódé között sétáltunk. Rengeteg volt az ember, ami végül is hasznunkra vált, de nem bíztuk a véletlenre, baseball sapkát és napszemüveget húztunk a fejünkre.

            - Jaj, Ney, hát hogy akarod becserkészni a csajt, ha nincs semmi ötleted?

            - Azt nem mondtam, hogy nincs ötletem, csak…

            - Csak?

            - Neked mi a terved?

            - Tudtam, hogy nélkülem semmire sem mennél.- tettetet bosszankodást.- Mit tudsz a lányról?

            - Hogy mit tudok?

            - Ahogy mondod.

            - Hát…- kezdtem, Dani meg fejen csapta magát.- Ezt most miért csi…

            - Ssssssh! Gondolkoznom kell, mert úgy tűnik, helyetted is nekem kell kitalálnom a dolgokat.

            - De hát nem én kértelek rá!

            - Neymar. Az, hogy milyen „cuki pasi” vagy, nem elég ahhoz, hogy lenyűgözz valakit.- tette a vállamra a kezét.

            - Szerintem meg…

            - Várj! Kijavítom magam. Szóval, arra elég, hogy lenyűgözz valakit, de arra már nem, hogy komoly dolog alakuljon ki két ember között.

            - Honnan veszed, hogy… Még csak egyszer találkoztam vele! Előtte meg kéne ismernem, nem gondolod?

            - Ney, hidd el nekem, a jó csajokra minél hamarabb le kell csapni, mert egyáltalán nincs sok belőlük. És remélem, tudod, mit értek a „jó csaj” alatt.- itt egy kis szünetet tartott.- Az olyanokat, akikkel le tudnád élni az életed.- mondta, miközben folyamatosan halkult a hangja, és aztán szégyenlősen elmosolyodott.

            - Neked sikerült olyat találnod?

            - Azt hiszem, igen. Na jó, tudod mit? Biztos vagyok benne.

            - Szóval azt mondod, ragadjam meg?

            - Ja.

            - Rafaella is ezt mondta ma reggel.

            - Idefigyelj, te kis nyomi, hány lányt kapnál rajta azon, hogy szúrós pálmák között lopódzik be a stadionba, hogy lássa a lehet, hogy nagy semmit, de számára már az is felérne egy csodával, hiszen neki a játék is legalább olyan fontos, mint azok akik a bőrt rúgják? Hány olyan lányra bíznád rá Davi Luccát, akit pár perccel korábban ismertél meg? Hány lánynak ajánlanád fel azt, hogy hazaviszed, majd miután ő elaludt, beviszed az ágyába? És végül, de nem utolsó sorban, hány lány lenne képes arra, hogy önkívületi állapotba hozzon téged és elfeledtesse veled azt, hogy idegroncs vagy, egy óra ismeretség után?

            - Basszus. Találkoznom kell vele.

{Níla}

            - Lányok! Lányok! Lá… Ti meg mit csináltok?

            - Mi csak…

            - Nic elhívta Szandit randira.

            - Komolyan?- sikítottam.- Az a Nic?

            - Bizony, hogy az.- vigyorgott Vera.

            - Csak nem tudom, hogy mit vegyek fel, és teljesen bepánikoltam, mert uramisten, Brazíliában fogok randizni egy irtó aranyos sráccal, és… Úgy félek, hogy valami rosszul fog elsülni.

            - Ne viccelj, ez képtelenség. Szandi, te egy csodálatos lány vagy, és ha ezt valaki nem látja, akkor az vessen magára, mert nem érdemel meg téged. Volt szerencsém Nickel találkozni, és egyértelműen állíthatom, hogy ő meg fogja látni benned. Igazán jó fej srác.

            - Jaj, Níla!- kiáltotta Szandi, és a nyakamba borult.- Úgy szeretlek! Bárcsak neked is összejönne Ney…

            - Ugye csak viccelsz? Gondolj már bele! Ő egy világklasszis focista, én meg… Inkább hagyjuk. Hadd nézzem a ruhaválasztékot.

            - Te akkora hülye vagy!- szólalt meg Vera néhány perc csend után.

            - Hogy én?

            - Igen, te! Mi ez az orbitális pesszimizmus, ami árad belőled? Nem te voltál az véletlenül, akit tegnap Neymar Da Silva Santos Junior világklasszis focista hozott a karjaiban az ágyba, miközben te aludtál? Szerinted ennek mekkora az esélye? Nulla egész, nulla, nulla, nulla, nulla, nulla, nulla, nulla, nulla, egy százalék! Veled mégis megtörtént! Úgy gondolom, hogy ezek után már kimondhatatlanul nagy hülyeség lenne úgy kezelni a helyzetet, ahogy te most teszed! Gyakorlatilag már elindult egy lavina, te meg erre úgy viselkedsz, mint aki még soha életében nem dugta ki a fejét a földből! Szedd össze magad, és élj ezzel a gigantikus lehetőséggel! Millió csaj lehetett volna a helyedben, mégis minden veled történt meg! Ne szalaszd el, mert életed hátralévő részében kegyetlenül bánhatod majd ezt az egészet!

Egy darabig csak néztem rá, aztán úgy döntöttem, témát váltok.

            - Mikor lesz a randi?- kérdeztem, Vera meg arcon csapta magát.

            - Ezt meg miért csin…

            - Hétre értem jön, hogy rendesen el tudjak készülni a meccs után.

            - A m… Ezt nem hiszem el.

            - Mi az?- nézett rám Szandi riadt tekintettel.

            - Elfelejtettem… Elfelejtettem! Hogy a francba tudtam ezt elfelejteni? Miféle rajongó vagyok én?

            - Szerintem jóféle.- szólalt meg végre Vera.- Legalábbis, ha úgy gondolok ebbe bele, mintha nekem lennél olyan rajongóm, mint amilyen nekik vagy, biztos odáig meg vissza lennék ettől a helyzettől. Nagyon őrült vagy, de a leglojálisabb és legtöbb szeretetet sugárzó szurkolók egyike is egyben.

            - Akkor megnyugodtam.- fújtam ki a levegőt, miközben lehuppantam az ágyra.- Nem tudom, mit szedtél ma, de ezek a hosszú monológjaid most nagyon ott vannak.- tettem hozzá, majd félredobtam egy zoknit.- Elég is volt mára belőlük.

            - Szerintem is.- értett egyet Vera, és mindhármunkból kitört a nevetés.

            - Én azt a bordó ruhát mondanám.- tértem vissza az eredeti beszédtémára.

            - Dettó.

            - Ahh, örülök, hogy végre lezártuk a dolgot, mert már nagyon untam.- huppant le Szandi mellém.

            - De hát te fogsz randira menni!- mondtam értetlenül.

            - Már rég túlléptük azt az időtartamot, amit én alapból erre szántam volna. Nem elég, hogy elfáradtam, még éhen is halok.

            - Hát akkor együnk!

            - Van egyáltalán kaja itthon?- kérdezte Vera.

            - Mintha reggel csoki tortát láttam volna a hűtőben…- jegyeztem meg mosolyogva.

            - Aki utoljára ér le, az olyan béna, mint Bastian Schweinsteiger!

12♥ - Carpe diem, Juninho!

2014. július 13. 19 óra 25 perc (John Speers utca, São Paulo)

{Níla}

            Ahogy sétáltam a kávézó felé, még mindig fojtogatott egy kicsit ez a hazudozós dolog, de némileg javított a kedélyállapotomon a tény, hogy Szandi bekavarása mellett továbbra is Brazíliában éltem mindennapjaimat. Hihetetlen érzés volt erre időről időre rádöbbenni. Tetszett ez a környék, az út egyik oldalán – ahol a szerelő is volt – kicsi üzletek, kávézók és éttermek sorakoztak egymás mellett; míg a másik oldalon az óceán horizontja volt látható. Gyönyörű pálmafák mellett haladtam el, amikor is annyira belefeledkeztem az ámuldozásba, hogy kis híján nekimentem egy szőke lánynak.

            - Bocsá…

            - Níla!

            - Davi! Szia!- simogattam meg a buksiját, a kissrác, pedig megölelte a lábamat.

            - Ne haragudj az indiszkrét kérdésem miatt, de ki vagy te?- kérdezte a szőke lány. Várjunk csak. Hiszen ő Davi Lucca anyukája!

            - Carolina, ha nem tévedek?- kérdeztem, és szemében a felismerés fénye csillant.

            - Oh… igen. Te pedig nyilván a híres nevezetes Níla, akitől Davi odáig és vissza van.- mosolygott rám.- Az emberek nagy része Neymar miatt ismer, szóval feltételezem, hogy te is ezáltal ismertél fel.- nevetett.

            - Valami olyasmi.- nevettem én is.

            - Neymar remek srác, szívből örülök neki, hogy személyesen találkozhattál vele.

            - Akkor miért mentetek szét?- csúszott ki a számon, még mielőtt meggondoltam volna.

            - Nem mondanám, hogy mi valaha is együtt lettünk volna olyan igazán. Mindig is szeretni fogom őt, de nem úgy, mint ahogy azt egyes emberek szeretnék – gondolok én most a fanatikus Neymar-rajongókra. Neki köszönhetem a legeslegédesebb kisfiút a világon, ezt pedig soha nem fogom tudni megköszönni neki. Emellett fantasztikus apa is… Na jól van, ne haragudj, hogy rád zúdítottam ennyi mindent, de nagyon örülök neki, hogy megismerhettem Davi legújabb kedvencét.

            - Ugyan már, én örülök neki a legjobban, hogy találkozhattam veled. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jófej vagy.- mondtam, majd ismét felnevetett.

            - Megihatnánk valamikor egy teát, kávét, vagy akármit, ha van kedved hozzá.

            - Persze, az szuper lenne. Remélem, ezt a kis angyalt is hozod majd magaddal.

            - Szerintem nem is engedne el a találkozóra anélkül, hogy el ne vinném.- ölelgette meg Davit.

~

            - Na végre, Níla, már szóltam a pincérnek, hogy hozza a számlát, mert indultam volna érted!- csattant fel Noel, és indulatában majdnem fellökte az asztalt, amint felállt.

            - Ez a kávézó még messziről is nagyon jól nézett ki, közelebbről viszont még jobban elnyerte a tetszésemet.- ültem le mellé, a cuccomat pedig egy szabad székre helyeztem el.

            - Hallottál egyáltalán? Az időlimit kétszeresét is megvártam, mert úgy gondoltam, hogy…

            - Nem tudom, mit rendeljek, olyan nagy a választék… Te mit rendeltél?

            - NÍLA!

            - MI VAN?

            - MIÉRT CSINÁLOD EZT?

            - MIT MIÉRT CSINÁLOK?

            - AHHHH! ÉN CSAK NEM AKAROM, HOGY BAJOD ESSEN!

            - NOEL, MIÉRT KIABÁLSZ VELEM?

            - NEM KIABÁLOK, ÉN CSAK… én csak…

            - Mi a baj?

            - Semmi… Napok óta nem alszom, és kimerült vagyok.

            - Biztos csak ennyi?- kérdeztem, de Noel nem választolt rögtön.

            - Biztos.- mondta lesütött szemmel. Egy ideig néztem őt, majd nem bírtam tovább visszatartani:

            - Ki az a Senhora Marquezine?

            - Ezt hol hallottad?

            - Hát… Hosszú történet.

            - Ráérek.- tette keresztbe a karjait és hátradőlt.

            - Noel…

            - Már kezdheted is.- nézett komolyan a szemembe. Úgy tűnik, hogy nem bírja elviselni, ha nem tud valamiről.

            Elmeséltem neki mindent attól kezdve, hogy a tegnapi nap folyamán elváltak útjaink. Időnként megrándult az arca, miközben beszéltem, de egészen kitartóan tartotta a komor ábrázatát. Amikor elértem a történetem végéhez azzal, hogy Carolináról ejtettem szót, csendben vártam a reakcióját.

            - Huh. Nem vagy semmi, Níla. Válaszolva a kérdésedre, Bruna Marquezine Neymar barátnője volt. Nem is értem egyébként, hogy nem tudtad. Te mondtad, hogy mekkora rajongó vagy.

- Az oké, csakhogy engem elsősorban nem a kedvenc focistáim barátnői érdekelnek.- néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Fura vagy.

- Hagyjál már, mi az, hogy fura vagyok?- háborogtam.- Hányszor kívánsz még ezzel a jelzővel megilletni?

- Ahányszor csak rászolgálsz az elnevezésre.

- Na és szerinted hasonlítok rá?

- Nem.

- Haboztál!

- Dehogy haboztam!- védekezett.- Nem hasonlítasz rá… annyira.

- Annyira?? Mutass egy képet most azonnal!- csapkodtam a székét.

- Jól van már, nyugi van!- röhögött tehetetlenül.- Várj már egy kicsit. Tessék.- nyújtotta az iPhone-ját, én meg kikaptam a kezéből.

- Egyáltalán nem hasonlítok rá! Uramisten, nézd már mekkora a feneke! Minden második képen az látható, és kitölti a kép háromnegyedét! Annyira nem természetes, ráadásul már… mennyi? Ja, megvan, 19 évesen ilyen képei vannak! Borzalmas!

- A pasiknak ez bejön. Egyébként meg manapság már korán kezdik.

- Nehogy már még őt védd! Szörnyű ez a világ, csak azért, mert mindkettőnknek barna haja és szeme van, még nem vagyunk ikrek! Miért ilyen felületesek az emberek? Miért? Ez annyira nem fair…- csuklott el a hangom.

- Hé!- szólt, és megfogta a kezemet.- Igazad van, az emberek felületesek, és mindig is lesznek ilyenek, de akik téged megismernek, azok számára nem fog létezni senki, aki hozzád fogható lenne. Valóban vannak hasonló vonásaitok, de ez nem jogosít fel senkit sem arra, hogy összetévesszen titeket,- kivéve persze, ha pontosan ez a célod.- mondta jelentőségteljesen.- Nem mellesleg, tényleg nagy a feneke. Ebben elég nagy a különbség köztetek.

- Na ne már!- löktem meg oldalról, miközben mind a ketten nevetésben törtünk ki.

- Szörnyű, hogy mennyire hisztisek vagyunk.

- Katasztrofális.

{NJr}

2014. július 14. 7 óra 00 perc (NJr lakása)

KOP! KOP! KOP!

            - Ahh…

KOP! KOP! KOP!

            - Neymar! Nyisd már ki az ajtót!

            - Jól van már!- nyögtem fáradtam. Nem hiszem el, hogy soha nem hagynak aludni… Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, magamra kaptam egy pólót és egy nadrágot, ugyanis bármennyire is korán van még, nem szerettem volna boxerben mutatkozni korai látogatóm előtt, akárki is álljon az ajtóm másik oldalán.

            - Raf…

            - Szépségesen szép reggelt!- visította a kora reggeli órákban is pörgésben lévő húgom, majd a nyakamba is ugrott.

Kissé megilletődve, de mosolyogva toltam el magamtól.

            - Jó reggelt neked is! Mi az oka ennek a kellemes meglepetésnek?

            - Nem kell úgy csinálnod, mintha szívesen látnál, tudom, hogy ha nem lennél tisztában azzal, hogy mennyire akaratos és kontrollálhatatlan vagyok, kirúgnál és visszafeküdnél aludni. Még jó, hogy ismersz.- kacsintott rám.

            - Tényleg örülök, hogy látlak, de valóban aludtam volna még.- pattantam fel a bárszékre.- Egyébként mit csinálsz?- kérdeztem, mert vagy három zacskóból pakolászott ki a konyhámban.

            - Reggelit, kedves bátyuskám, mert ha rajtad múlna, soha nem ennél rendes kaját.- pörgött tovább a szekrények között.

            - Az attól függ, mi számít rendes kajának.

            - Nagyjából minden, amit te nem szoktál enni. Avokádókrémes szendvics tükörtojással és salival jó lesz?

            - Tökéletesen. Segítsek valamiben?

            - Szerintem jobban járok, ha egyedül csinálom. Inkább szedd rendbe magad, mert bár lányok milliói dobnák le magukról a bugyit jelenlegi látványodtól, a húgocskádnál ez sajnos nem működik.

            - Már hajnalban is olyan parancsolgató vagy.- duzzogtam, majd elvonultam a hálószobámba. Bementem a fürdőszobába, és vetettem magamra egy pillantást.- Igazad van, Rafa.- kiáltottam vigyorogva.- Tényleg bugyidobáló a látványom ma reggel.

Mire a reggelihez jutottunk, a nap már javában sütött, szétárasztva meleg sugarait sokablakos lakásomban. Rafaella virágot is hozott, így a hibiszkuszok frissítő illata még inkább fokozta a kellemes hangulatot.

- Egyébként hogy vagy?- kérdezte Rafa két falat között.

- Ne tudd meg, hányan kérdezték ezt tőlem az utóbbi napokban…- sóhajtottam, majd az asztalon könyökölő kezemre támasztottam a fejemet.

- Hé.- nyúlt a szabad kezemhez, és megfogta.- Ne stresszelj ennyit. Minden oké. Mindenki imád. Főleg én. De komolyan beszélek, Neymar. Ne aggódj ennyit, élvezd a játékot.

- Kész katasztrófa vagyok mostanában. Úgy érzem, teljesen elvesztettem önmagamat. Kivéve amikor…

- Kivéve amikor?

- Hát… Találkoztam egy lánnyal.

- Na ne…- fészkelődött a székén fülig érő vigyorral az arcán.- Mesélj most azonnal!

- Nem nagyon tudok mit mesélni. Be akart lopózni a stadionba, én észrevettem, és bevittem magammal. Rábíztam Davit, megjegyzem, azóta csakis róla beszél. Edzés után pedig hazavittem, elaludt a kocsiban és bevittem a házába…- meséltem, Rafaella meg úgy nézett rám a csillogó szemeivel, mintha valami csodáról beszélnék.- Ezalatt az idő alatt teljesen nyugodt voltam, elfeledtette velem ezt az egész fehajtást. Azóta nem voltam ilyen, hogy…

- Igen, tudom. Azóta féltelek minden ribanctól. Nem hagyom senkinek, hogy bántson téged.

- Köszi, Rafa, de azt hiszem megoldom.

Sokkal jobban éreztem magam, hogy beszéltem erről valakinek.

            - Elhívtad már randira?- kérdezte, miközben összeszedte a tányérokat.

            - Nem... Hé, várjunk csak. Tőle nem féltesz?- néztem rá gunyorosan.

            - Nem.

            - Nem mintha ezzel problémám lenne, de miért nem?

            - Mert egy olyan lányról beszélünk, aki be akart lopózni a stadionba, hogy lásson titeket. Innentől kezdve úgy gondolom, hogy szóba sem kerülhet az érdekkapcsolat, mint legutóbb, már bocs, szóval áldásom rátok. Ez a lány, - igazán jó lenne végre, ha a nevén szólíthatnám, mert ez így olyan személytelen – nem a pénzre kíváncsi, hanem a focistákra, akik az általa szeretett sportot űzik.

            - Hűha… Nem semmi vagy, hugi.

            - Shh, én beszélek. Carpe diem, Juninho. Ragadj meg mindent, ami boldoggá tesz.- mondta, majd miután bepakolt mindent a mosogatógépbe, megkerülte a pultot, aztán megállt előttem.- És ha ez a lány boldoggá tesz, őt is ragadd meg.

11❤ - A kamu barátnő

{Níla}

2014. július 13. 18 óra 05 perc (Corinthians stadion, São Paulo)

            - Most mit csináljunk?- kérdeztem kétségbeesve.

            - Visszamegyünk és megnézzük a meccset. Majd utána kitalálunk valamit.

A mérkőzés második fele nem volt kevésbé izgalmas, mint az első félidő, ennek fényében tomboltuk végig a hátralévő perceket. Neymar a 71. percben büntetővel szerzett vezetést a hazai csapatnak, nem kis örömöt okozva ezzel a lelátón lévő szurkolóknak. A meccs utolsó találata Oscar nevéhez fűződik, aki a 91. percben bombázott a horvátok kapujába, így Brazília 3-1-es végeredménnyel megszerezhette a győzelemért járó 3 pontot.

            - Hát gyerekek, ez csúcs volt!- lelkendezett Noel.- Már imádom ezt a vébét.

            - A vébéket nem lehet nem szeretni.- mosolyogtam rá.

            - Jó, ez igaz. Viszont a csapatod teljesítménye nagyban befolyásolja a világbajnoksággal kapcsolatos érzelmeidet.- nézett rám a mosolygó szemeivel.- Melyik volt a kedvenced?

            - A 2010-es.- vágtam rá gondolkodás nélkül.

            - És miért?- kérdezte, de persze tudta a választ.

            - Hát természetesen leginkább a végkimenetel miatt…- mondtam, de a vigyorgása alapján rájöttem, hogy csak a saját gondolatát akarta igazolni.

            - Na látod. Ha majd visszagondolsz erre a vb-re, biztosan először a kedvenc csapatod/csapataid eredménye jut eszedbe, csak aztán maga a világbajnokság.

            - Oké, felfogtam, te géniusz.- paskoltam meg a vállát.- De ne bízd el magad, nem mondtál olyan okosságot.

            - Már hogyne mondtam volna. Fogadjunk, hogy ilyenekre soha nem gondoltál még.

            - Fogadjuk, hogy igen.- tettem keresztbe a karjaimat.

            - Olyan makacs vagy.- vizslatott oldalra döntött fejjel, de a szemeiben vidámság tükröződött.

            - Níla!

            - Igen?- fordultam a hang irányába. Közben észrevettem, hogy már csak néhány ember tartózkodott a lelátókon. Még mindig hihetetlen, hogy pár órája itt vigyáztam Davi Luccára.

            - Gondolkoztam…- kezdte Szandi.- De nem jutottam semmire.

Csak néztem rá. Nem tudtam, hogy ezt most komolyan gondolja, vagy… tényleg nem volt semmi ötlete.

            - Hát… oké.

Nem tudtam, mit mondjak erre.

            - Miért nem adjuk le simán a portán?- kérdeztem meg egyszerűen.

- Az nem lenne túl jó ötlet…

            - Miért?

            - Mert… Azt hiszem, elrontottam a telefont.

            - Hogy érted, hogy elrontottad?- meredtem rá tágra nyílt szemekkel.

            - Meghibásodott. Izé, a meccs alatt videóztam, meg fényképeztem vele, aztán visszaraktam a farzsebembe, és amikor újra megnéztem, az általam készített képek jelentek meg… de nem tűntek el.

            - Azt akarod mondani, hogy bármit is csinálsz az iPhone-nal, meg sem nyikkan?

            - Nem igazán.- mondta lehajtott fejjel.

            - A francba. El kell vinnünk egy szerelőhöz.

            - Egy szerelőhöz?? És mit mondunk neki?? Ja, igen, tulajdonképpen ez Neymar telefonja, csak véletlenül nálam maradt és dokumentáltam vele az egész meccset, szóval teljesen bedöglött… Ez szerinted a megoldás?

            - Kitalálok valamit. Talán már ki is találtam.

            - És? Mit fogsz mondani?

            - Azt, hogy Neymar egyik barátja vagyok.

            - Nem hiszem, hogy ez elegendő. Ennél több kell.

            - Mégis milyen több?- kérdeztem halkan.

            - Mondd azt, hogy a barátnője vagy.

{NJr}

            - Megcsináltuk! Sikerült! Győztünk!- kiáltozták a többiek az öltözőben.

            - Hú! Ez király!- huppant le mellém Dani.- Hogy vagy?

            - Jól.

            - Miért nem ujjongsz?

            - Nem tudom.

            - Na! Ne csináld. Mi van már megint?

            - Nem fogtam még fel a dolgot.

            - Nem? Pedig ideje lenne már! Megnyertük az első meccset, ráadásul te ehhez KÉT góllal járultál hozzá! Elképesztő vagy, Neymar. Csak egyszerűen nem tudod elhinni.    

- Lehet.

            - Hát ez kész.- állt fel a padról.- Hé, fiúk! Bíztassuk egy kicsit Neymart!- fordult felém, majd hátrált pár lépést.- Éljen Juninho! Éljen Juninho! Éljen Juninho!

Amikor már mindenki együtt harsogta a az éljenzésemet, feltápászkodtam, mire mindenki elcsendesedett. Várakozásteljesen néztem rám.

            - Vuhúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!- kiáltottam torok szakadtamból. Még jó pár ordibálás után zenét akartam bekapcsolni, így a telefonomért nyúltam. Ez nem lehet. Itt kéne lennie. Hol van? Elsápadtam.

            - Hagyd, Ney, majd én.- nyomkorászott David a telefonján, és már el is kezdődött a kedvenc győzelmi dalunk.

            - Nem találom az iPhonomat.- néztem Danira.

            - Biztos megvan valahol. Nem csodálkoznék, ha a meccs előtti állapotodban otthon hagytad volna. Meglesz az, ne aggódj. Most pedig ünnepeljünk!

{Níla}

            - Köszi, hogy elhoztál, Noel.- hálálkodtam.

            - Semmiség. Most már vigyázni fogok rád.- mosolygott rám kedvesen.- Ne menjek be veled?

            - Nem kell, csak muszáj segítséget kérnem valakitől, mert teljesen használhatatlan a telefonom.

            - Mi is a baja?

            - Ööö… Folyton lefagy. Hosszútávon elviselhetetlen.

            - Megértem.- vigyorgott.- Megvárjalak az üzlet előtt?

            - Noel, ne butáskodj, nem fogok elszökni sehova.- mondtam fejcsóválva.- Nem messze innen láttam egy kávézót, ott megvárhatnál.

            - Tuti?

            - Tuti.

            - Rendben, akkor ott várlak majd. Ha 15 percen belül nem jössz, ide fogok jönni.- mondta határozottan. Úgy látszik, tényleg komolyan gondolja ezt az odafigyeléses dolgot. Amellett, hogy egy picit bosszant, még élvezem is.

            Kiszálltam a kocsiból, megvártam, amíg megfordult, majd eltűnt a szemem elől. Elindultam a szerelő bejáratához, és benyitottam. Az ajtó fölé felraktak egy olyan csilingelő szerkezetet, ami jelzi, ha valaki belép az üzletbe. Őszintén szólva, másra számítottam. A helyiség nagy volt és tágas, a méretes üvegablakok miatt, pedig világos és barátságos. Mire odaléptem a pulthoz, meg is jelent egy alacsony, duci mosolygós férfi. Le sem tagadhatta volna, hogy brazil, sugárzott belőle az itteni életérzés.

            - Miben segíthetek, hölgyem?- kérdezte kedvesen. Ó, hölgyem? Tetszik a modora.

            - Egy meglehetősen rossz állapotban lévő telefont szeretnék megjavíttatni.

            - Megmutatná a készüléket, kérem?

            - Hogyne.- nyújtottam át Neymar iPhoneját.

            - Minden rendben, hölgyem?- kérdezte aggódó tekintettel.

            - Persze, csak remélem, meg lehet javítani.- válaszoltam egy erőltetett mosoly kíséretében. Iszonyat ideges voltam, nem csodálom, hogy ez kívülről is látszódott. Egyszer biztosan megölöm Szandit.

            - Ahogy ezt jelenleg meg tudom állapítani, túl lett terhelve a telefon, valamint a képernyője is be van nyomódva egy kicsit. Kié ez a telefon, ha szabad megkérdeznem?

            - Az… az enyém. Ki másé lenne?

            - Ami azt illeti… Azt hiszem, megkaptam a választ. Mit keres önnél Neymar telefonja?

            - Öhm, tudja, nem akartam ezt nagydobra verni… Nem volt ideje megcsináltatni, így megkért, hogy hozzam el helyette.

            - Kérem, ne haragudjon, amiért ilyen személyes kérdéseket teszek fel, de ön miféle kapcsolatban áll vele?

            - A… a… A barátnője vagyok.- sütöttem le a szemem, majd amikor felnéztem rá… izgatottságot véltem felfedezni a tekintetében. Mérhetetlen izgatottságot.

            - Szentséges istenem, hogy nem vettem észre! Ön tényleg a barátnője! Ha szabad megjegyeznem, sokkal elbűvölőbb élőben, mint képeken. Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Senhora Marquezine!

Hogy kicsoda? Mi folyik itt? Mindegy, most az a lényeg, hogy elhitte.

- Én is örülök… Megkérhetem arra, hogy teljes titoktartással végezze a munkáját, és ne szivárogtasson ki semmit?

Még az kéne, hogy kiderüljön ez az egész, a végén börtönbe kerülnék, vagy ki tudja.

- Természetesen, hölgyem. Soha senki nem fogja megtudni. Hatalmas megtiszteltetés Neymar telefonját javítani, amit a kedves barátnője hozott el nekem!- lelkendezett. Kezdtem rosszul lenni.

- Mikorra várható a telefon elkészülése?

- Azonnal elkezdem, amint elbúcsúzunk. Holnap kora délutánt mondanék, de ha volna olyan szíves, és leírná nekem a telefonszámát, pontos időpontot tudok majd mondani.

- Ó, természetesen.- mondtam egy kicsit nagyobb nyugodtsággal, és lefirkantottam a számomat a papírra, amit nyújtott nekem. Ez a pár óra csak nem lesz olyan feltűnő neki… Habár ki tudja. A mai világban már mindenkinek a telefonja a legfontosabb.

- Hálás vagyok mindenért, uram. Várom majd az infókat. További szép napot!

- Szép napot önnek is, Senhora Marquezine!

Egy pillanatra összerezzentem, ahogy kimondta a „nevemet”, majd a csilingelés közepette kiléptem az üzletből.